Volt egy lány, de sosem mertem megszólítani! Itt kezdődött minden: a felismerés, hogy a félelem a legnagyobb rács, ami mögé a férfi önmagát zárja. Gyerekként félénk, csendes és bizonytalan fiú voltam. Mindig volt egy lány, aki tetszett az iskolákban, de sosem mertem megszólítani egyiket sem. Csak messziről figyeltem őket, miközben más fiúk bátran odamentek és nevettek velük. Én meg… inkább kitértem az útjukból. Azt hittem, ha kedves leszek, majd észrevesznek. De a valóság az volt, hogy láthatatlan maradtam.

Gyerekként mindig a háttérben voltam. Nem azért, mert nem szerettem volna látszani, hanem mert féltem attól, hogy mit szólnak majd, ha megmutatom magamat. Az első szerelmem az iskolában történt. Egy lány… gyönyörű, kedves, mosolygós. Azt hittem, hogy a világ közepe ő. Minden nap figyeltem, ahogy a padban ül, ahogy nevet. Szemeztünk néha, de soha nem mertem odamenni. A szívem hevesen vert, de a lábam nem mozdult. Mikor felém jött a folyosón, elfordítottam a tekintetem, mintha láthatatlan lennék. Akkor azt hittem, a szerelem fájdalommal jár, és hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy valaki engem válasszon.